Tíz éve, 2010. augusztus 5-én beomlott egy bánya Chile északi részén, az Atacama-sivatagban. A föld alatt rekedt 33 bányászt 69 nap múlva épségben sikerült felszínre hozni, az egész világ által figyelemmel követett nemzetközi mentőexpedícióról film is készült. Az MTVA Sajtóadatbankjának összeállítása:
A baleset a viszonylag kisebb San José réz- és aranybányában történt, amelynek fenntartója hírhedt volt arról, hogy nem tartja be a biztonsági előírásokat, de a magas bérek miatt így is talált elegendő bányászt. A bányát 2007-ben egy halálos baleset után bezárták, majd újranyitották, de az üzemeltető nem teljesítette az ennek feltételeként megszabott feltételeket.
2010. augusztus ötödikén délután két órakor a bánya mintegy 300 méteres mélységben beszakadt. A felszínhez közelebb dolgozóknak sikerült kijutniuk, de 33-an 700 méter mélyen a föld alatt rekedtek és nem tudtak a légaknán a felszínre jutni, mert a tulajdonos ezekből kispórolta a létrákat. A munkásoknak sikerült egy mintegy ötven négyzetméteres biztonsági helységbe eljutniuk, amelyben a túléleshez egy ideig elegendő élelmet és vizet tároltak, volt szellőzése és egy munkagép akkumulátoráról világítani is tudtak.
A mélyben rekedtek utáni kutatást azonnal megkezdték. Sebastián Pinera elnök is több alkalommal ellátogatott a helyszínre, ahol a bányászok rokonai sátortáborban várták a híreket. A szerencsétlenség után 17 nappal, augusztus 22-én a nyolcadik, 16 centiméter átmérőjű kutatófúrás elérte a vájárok üregét, akik a fúrófejhez rögzítve egy papírdarabon a következő üzenetet küldték: „Mind a 33-an jól vagyunk a menedékhelyen”. Néhány órával később a leküldött minikamera szemcsés képet is közvetített, két nap múlva sikerült rádiótelefonos kapcsolatot is létesíteni. Egy újabb, szélesebb furaton keresztül először is gyógyszert, glükózt, vizet és az űrhajósok által is használt, tápanyagban gazdag élelmiszert juttattak le hozzájuk. A 30 fokos hőmérséklet és a 88 százalékos páratartalom miatti bőrbetegségek kezelésére gyógykenőcsöket, egy cukorbeteg bányásznak inzulint is leküldtek. A lent rekedtek közül többen alkohol- és nikotinelvonási tüneteket mutattak, de természetesen sem dohányt, sem szeszt nem kaphattak.
Mint kiderült, a bányászok sokat fogytak, de fizikailag és lelkileg is jó állapotban maradtak. A kényszerű összezártságban rendkívüli szolidaritás alakult ki köztük, mindenről egyhangúlag döntöttek, vigasztalták egymást és mindennap imádkoztak, az időt tervezgetéssel és beszélgetéssel töltötték, szórakozásukat dominó biztosította. A felszínnel folyamatosan tudtak kommunikálni, de azt nem mondták el nekik, hogy kimentésük akár több hónapot is igénybe vehet.
A mentést tíz különböző eljárás tanulmányozása után egy 66 centiméter átmérőjű alagútban, kapszulák segítségével tervezték. Az első fúrást az állami Codelco vállalat augusztus 30-án ausztrál berendezéssel, német műszaki segítséggel kezdte meg, de az omlások miatt instabillá vált kőzetben csak lassan és nehezen haladtak és egy hét után leálltak, mert a 702 méterből csak 67 métert sikerült kifúrni.
Szeptember 5-én, majd szeptember 19-én újabb aknák fúrását kezdték meg, ezek a már meglévő kutatólyukakat szélesítettek ki. A későbbi, kanadai vállalkozás során azonnal a mentéshez szükséges átmérőjű menekülőutat próbáltak fúrni, de a nehéz kőzetben a vájat el-eltért a megszabott iránytól és ilyenkor a közel futballpálya nagyságú platformot újra kellett pozícionálni, ami jelentősen lassította a munkát.
A sikert a szeptember 5-én kezdett fúrás hozta meg: a chilei-amerikai vállalat a 30 centiméteresre szélesített vájattal szeptember 17-re elérte a helyiséget, ahol a bányászok tartózkodtak. Október 9-re kellő szélességűre, 71 centiméteresre tágították a járatot, amelynek felső, 96 méteres szakaszát acélcsővel is megerősítették. A három mentőkabin a chilei haditengerészet hajógyárában az amerikai űrkutatási hivatallal, a NASA-val együttműködve készült el. Az acélhálóból készült 420 kilós, négyméteres, henger alakú kapszulán belül 1,9 méter magas, 51 centiméter átmérőjű helyet alakítottak ki, alul volt a vészkijárat és mikrofont is beépítettek.
Az egész világ által feszült izgalommal várt, az élő televízióadás révén egymilliárd ember által figyelemmel kísért mentőakció október 12-én helyi idő szerint éjfélkor kezdődött meg. Első lépésként a mentőkabint tesztelték, előbb üresen, majd homokzsákokkal megrakva eresztették le az aknában. Hajnalban egy bányamentő, majd egy orvos ereszkedett le a kapszulával, s megkezdődött a bányászok felszínre hozatala. Elsőként a 31 éves Florencio Ávalos érkezett egyórás út után a felszínre a menedékhelyről, ahol 69 napot töltött. A felfelé vezető út egyre gyorsult, az utolsók már félóra alatt értek fel a mélyből. Először a betegeket és rosszabb állapotban lévőket mentették ki, utolsónak pedig a 33 bányászt mindvégig összetartó csoportvezetőt, Luis Urzuát. A bányászokat családtagok és barátok mellett Sebastián Pinera chilei és Evo Morales bolíviai elnök fogadta, mert az egyik bányász bolíviai állampolgár volt. A gyors orvosi vizsgálatot követően rövid időre találkozhattak szeretteikkel, majd helikopterrel kórházi kivizsgálásra szállították őket, ahol kiderült: különösebb károsodás nélkül vészelték át a mélyben töltött két hónapot.
A kedvező kimenetelű baleset bekerült a Guinness-rekordok könyvébe: addig még soha nem fordult elő, hogy ennyi bányászt ilyen mélységből, ennyi idő után sikerrel kimentettek volna. A mentőakcióról könyv is, film is született, az Antonio Banderas főszereplésével készült A harminchármak című alkotást 2015 augusztusában mutatták be.
2020. augusztus 3.
(MTI)
